Szép napot kívánunk! Ismét itt az ideje egy újabb Borvidék Félmaratonos hírlevélnek.

Mai írásunkban bemutatjuk Kovács Eleonórát, a szekszárdi paparazzát – akinek szenvedélye a fotózás és ez a szenvedély tette őt ismertté a városban, sőt, a Borvidék Félmaraton rendezvényével is a fotózáson keresztül került kapcsolatba.

Norchella után ismerjenek meg egy 23 éves egyetemistát, Mátét, aki Paksról származik, jelenleg a Budapesti Corvinus Egyetem ötödéves hallgatója – és körülbelül egy évvel ezelőttig hallani sem akart arról, hogy a futás hasznos és üdítő időtöltés lehet. A jelenleg Isztambulban tanuló fiatalember mára mégis túl van élete első félmaratonján, és rajthoz áll a szekszárdi versenyen is, 2010. május 2-án – ő az idáig vezető utat meséli el az olvasóknak.

Korábbi hírlveleinkben már több szekszárdi borászt is bemutattunk, akik mindannyian nagy szeretettel, és azzal a reménnyel várják a Borvidék Félmaraton versenyzőit, résztvevőit, hogy újabb rajongókat szerezhetnek maguknak a szekszárdi borok. Ma a város régi tanyáiról, présházairól olvashatnak egy kicsit – hiszen ezek az épületek szerves részei a városnak, aki egyszer is járt már Szekszárdon, biztosan találkozott közülük nem eggyel. Jó olvasást kívánunk!

Kovács Eleonóra – Norchella, a szekszárdi paparazza

Kovács Eleonóra – legalábbis látásból – szinte mindenkit ismer a városban. Ez a különleges képesség a fotózásnak köszönhető, és ha valaki még nem találkozott Norchellával, akkor csak annyit tudunk javasolni: menjen el bármelyik szekszárdi rendezvényre, és keresse azt a vidám, energikus nőt, aki fényképezőgéppel a kezében száguld mindenhova, ahol valami történik.

- Gyerekkoromban kezdődött ez a hobbi. Apukámtól kaptam ajándékba az első fényképezőgépemet, még egy olyan modell volt, amihez az a régi, keskeny típusú film kellett. Én aztán onnantól kezdve fotóztam mindent… ez volt a kezdet.

- Aktívan sportoltam régebben, kézilabdázó voltam itt Szekszárdon. Szerettem nagyon, a sporttól az ember csak jót kaphat: egészséges lesz, fegyelemre tanít, közösséget épít… az egykori kézilabdás barátaimmal a mai napig összejárunk. Csak jók a tapasztalataim a sportról, így aztán a lányomat is ösztönöztem mindig, hogy válasszon sportágat magának. Választott, de ebben az esetben az alma kicsit távolabb esett a fájától: ő hosszútávfutó lett – ezt én nem tudnám csinálni, nekem kell egy csapat, kell egy labda, amit kergessek. Szóval, a lányom a futást választotta, én pedig, mint anyuka kísértem őt a versenyekre, szurkoltam neki és megszerettem a futást is.

- A fotózásra visszatérve: már a sportrendezvényeken is fotóztam. Sokszor előfordult, hogy fényképeztem és a képek előhívása után láttam, hogy egy-egy ismerős is felbukkan a képeken. Egy idő után már tudatosan is kerestem az ismerős arcokat, az érdekes, megkapó témákat – és nem csak a sportrendezvényeken. Időközben az apukámtól kapott gépet már lecseréltem, az első digitális gépemet a férjemtől kaptam ajándékba, most éppen az az álmom, hogy egyszer lesz majd egy igazi professzionális fényképezőgépem is.

- Saját magamat nem nevezném profinak, távol vagyok én attól. Nem volt kiállításom, nem tervezek albumot megjelentetni a képeimből, én leginkább eseményeket dokumentálok, nem művészi képeket készítek… de weblapom már van! Ezt is az élet hozta, a baráti társaságunk összejövetelein mindig fotóztam, aztán amikor készen lettek a képek, vittem őket megmutatni a csapatnak – ők pedig nekiálltak válogatni: én ebből kérek, én abból… Amikor már digitális géppel fényképeztem, akkor meg mindenkinek CD-re kellett írnom a kiválasztott képeket, hogy ők is el tudják tenni maguknak a fotókat. Közben dolgozni kezdtem a szekszárdi művelődési házban, fotóztam a rendezvényeinken – és a kollégák is mindig megtaláltak, ha ehhez-ahhoz kellett egy kép egy korábbi rendezvényről. Végül aztán úgy döntöttem: lesz egy saját honlapom, ahová feltöltök minden képet, amit készítek, és onnan mindenki azt szedi le magának, amelyiket csak akarja. Így született a www.norchella.hu.

- A Borvidék Félmaratonnal is a fotózás miatt kerültem kapcsolatba, bár Márkus Istit már régről, szinte gyerekkora óta ismerem. Tudta rólam, hogy a fényképezés a szenvedélyem, így egy szép nyári napon autóba ültetett és elvitt a tervezett útvonalra fotózni. Rettentően rosszak voltak a fényviszonyok, de ez számomra kihívás volt. Igyekeztünk barátságos képeket készíteni a félmaraton útvonaláról, és ha a képeket nézegetjük, akkor valóban: helyes kis pályának látszik a verseny útvonala. Tényleg gyönyörű lesz a terep, de nehéz is, azért ez nem titok.

- A rendezvény szerintem szenzációs ötlet! Nagyon remélem, hogy nem csak versenyzők, de szurkolók is érkeznek majd szép számban – nekem ugyanis meggyőződésem, hogy úgy lesz az igazi a verseny, ha nem csak a rajtnál és a befutónál szurkolnak majd a versenyzőknek, hanem az egész útvonalon hallani lehet majd a buzdítást. Jó lenne, ha a város sportegyesületeit, iskoláit be lehetne vonni a futók buzdításába, meg persze a szekszárdiakat is. A lényeg, hogy minél többen legyünk majd. Én úgy látom, hogy a futótársadalom elég nagy, sok embert összeránt egy-egy verseny, vonzza a közönséget is… ez egy újabb nagyszerű alkalom a városnak, hogy bemutatkozzon az ideérkezőknek. A verseny apropóján a vendégek nem csak a város központját ismerhetik meg, hiszen a Borvidék Félmaraton bejárja Szekszárd jó részét, megmutatja egy másik arcát is a településnek.  Szekszárdon már elkezdődött valami: a Szüreti Napokat már országosan a legjobbak között tartják számon, de jó lenne, ha más városi rendezvény is felzárkózhatna mellé.

- Én úgy látom, a szekszárdi borokat azért már elég jól ismerik az országban. Bármerre is jártam, amikor kiderült, hogy szekszárdi vagyok, egyből a borra terelődött a szó. 2-3 szekszárdi borászt a legtöbben már fel tudnak sorolni, bárhol is éljenek az országban – ez is öröm. A Borvidék Félmaratonon pedig a legtöbb szekszárdi borász képviselteti magát (remélem, minél többen személyesen is), így ez nekik is jó alkalom, hogy még többen megismerhessék őket. Egyébként elárulok egy titkot: szekszárdi létemre nem is olyan régen ismerkedtem meg úgy igazán a borokkal… Megkóstoltam én már régebben is, de valahogy akkor még nem sikerült igazán megéreznem az igazi, jó borok ízét. Sőt, én egyáltalán semmilyen alkoholt nem is ittam. Aztán, úgy 4 évvel ezelőtt valami megváltozott, és mára már ott tartok, hogy a minőségi borokból már kedvenceim is vannak. Hogy melyikek? Hát például Taklerék bikavérét, Sebestyén Csabi kékfrankos válogatását nagyra tartom. Egyértelműen vörösboros lettem, bármerre járok, megkóstolom a táj jellegzetes borát, de akkor is: a jó, szekszárdi, testes vörösborok… ezek lettek a kedvenceim.

Stiglincz Máté András – „ a futást a világ legértelmetlenebb dolgának tartottam…”

Világ életemben túlsúlyos voltam. Utáltam a tesiórákat, sikerélményem, mint a fehér holló, nem tudtam magasra ugrani, kapura lőni, a kosárba betalálni ergo mindig én voltam az utolsó, akit csapatjátékoknál kiválasztottak. A futással szembeni utálatom szerencsére enyhítette egy kicsit az asztma miatti felmentésem hosszútávfutás alól. Így szimplán csak a világ legértelmetlenebb dolgának tartottam. A fenének van kedve gyorsított tempóban haladni A-ból B-be, ráadásul mindezt magáért a futásért…

A barátnőmmel tavaly márciusban ismerkedtünk meg egy egyetemi rendezvényen. Már az első randin kiderült, hogy rendszeresen edz, fut, úszik, heti minimum 4-szer mozog – nos igen, itt már kezdtem kicsit rosszul érezni magam én, aki az egyetemen a kötelező testnevelést is társastánccal váltottam ki. Még azon a héten Prágába ment, félmaratont futni. Amikor megjött, tele volt élményekkel. Egy kicsit irigykedtem, mert ez komoly teljesítmény, ami rengeteg felkészülést igényel, és az elégedettség, ami sugárzott belőle, ez tipikusan a sportolók sajátja. De azért továbbra is rezisztens voltam a futást illetően, azonban elkezdtem kerékpározni a városban, hogy legalább valamit mozogjak. Így volt ez egészen április végéig. Akkor hallottam a Nike Budapest Félmaratonról, ameddig még volt vissza 4 hónap. Én már éreztem, hogy szeretnék többet mozogni, a barátnőm folyamatosan azt hajtogatta, hogy majd ha befejezem az egyetemet nekem is szükségem lesz a sport nyújtotta kikapcsolódásra és mivel tudtam, hogy számára milyen fontos a futás, komoly elhatározásra jutottam. Én, aki szerintem az azt megelőző 8 évben a busz után rohanást leszámítva nem voltam hajlandó futni, úgy döntöttem, hogy elindulok a félmaratonon váltóban; ez lesz a barátnőm születésnapi ajándéka. Elkezdtem edzeni, de persze titokban – mégiscsak belebukhatok, hisz szinte semmit nem mozogtam előtte. A lakótársamnak és pár barátomnak szóltam mindössze. A barátnőm előtt persze teljes némaság. Mivel ő és a barátai is a Margitszigeten futnak, ezért olyan időpontot kellett találnom, amikor biztosan nem botlom beléjük. A kitűzött születésnapig 2 hónapom volt, addigra kellett eldöntenem, hogy a váltó 7 vagy 14 km-es távját vállalom. A nulláról indultam, nem voltak vérmes reményeim, még futócipőm sem, de megvolt a motiváció, ami szinte szárnyakat adott. Az 5. edzésen sikerült lefutnom egy teljes kört a szigeten (5350 m), megállás nélkül. A barátaim alig hitték el, a lakótársam, aki triatlonozik, óva intett, nehogy túlhajszoljam magam, én meg minden edzés után csak még többet és még többet akartam futni. Így adódott, hogy a 10. edzésen már megvolt a 2 kör (10,700 m), majd amikor június elején 1,5 óra alatt 3 kört (16,050 m) futottam, eldöntöttem, hogy egyéniben indulok. Elérkezett a születésnap és egy képregényes párbeszédben írtam meg a barátnőmnek, hogy én is indulok. Először nem értette. „Hiszen te utálsz futni. Ez most egy átverés?” Elkerekedett a szeme, amikor elmeséltem, hogy az átverés az előző 2 hónapban zajlott, amikor én csak mosolyogtam, ha ő arról beszélt, hogy majd elkezdek mozogni én is. „De még futócipőd sincs. És mikor? Hogyan? Ti erről tudtatok?” Ideje volt futócipőt venni. Aztán júniusban 3 hétre kiestem az edzésből egy vírusfertőzés miatt, utána viszont fokozatosan visszaállt, minden különösebb gond nélkül.

Sajnos augusztusra kiderült, hogy a kapcsolatunknak nincs jövője, szakítottunk. De addigra már meg volt az elhatározás és én átadtam az ajándékot. Folytattam az edzést, éjszakánként a városban futottam, hogy szokjam az aszfaltot, és szeptember 6-án rajthoz álltam. Eldördült a rajtpisztoly, én pedig életem egyik legnagyobb kihívásával néztem szembe. Hatalmas élmény volt Budapesten futni, sütött a nap, de nem volt elviselhetetlen hőség, emberek szurkoltak az útvonal mentén, doboltak a lábak és az egésznek egy megfejthetetlen, szinte szakrális atmoszférája volt. 1:56:39-el értem célba. Rettentően boldog voltam.

Amikor hallottam az Erasmus-ról, nyilvánvaló volt, hogy én ezt akarom. Kimenni egy félévre külföldre, megismerni egy idegen kultúrát és rengeteg új embert a világ minden pontjáról, ez egy remek lehetőség. Persze a Lakótársat Keresünk is rátett egy lapáttal. Mégsem Barcelonát választottam. Olyan helyre akartam menni, ami a lehető legtávolabb áll kulturálisan kicsiny hazánktól, és mivel mindig is vonzott a kelet, így esett Isztambulra a választásom. Nem bántam meg. Ebben a városban tényleg Kelet és Nyugat találkozik, egyszerre európai nagyváros – és tényleg nagy, másfélszer annyi lakossal, mint Magyarország – tömeggel, fényekkel, kiállhatatlan forgalommal, és ugyanakkor valami rejtélyes, ismeretlen és megismerhetetlen hangulattal. A dzsámikba hívó ének bezengi a várost minden napszakban, úton-útfélen árusok szólítanak meg a legkülönfélébb portékákat kínálva, baklava, döner kebab, almatea, vizipipák és az utcán dohányzó emberek, affektáló lányok és marcona férfiak színjátéka egy olyan díszlet előtt, ahol keverednek a világmárkák és kis helyi üzletek, magasra nyúlt és földszintes házak, régi és modern. Egy élő és lüktető nagyváros.

Először megpróbáltam a városban futni, én kis naiv. Az útviszonyok borzalmasak, rengeteg ember van az utcán, éjszaka veszélyes, nappal meg egyenértékű azzal, mintha egy kétütemű Trabant kipuffógóján keresztül próbálnál meg friss levegőhöz jutni, mialatt jár a motor. Szóval eléggé elszomorított a helyzet. A kedélyállapotomon az sem javított sokat, hogy a Boszporusz-hídon nem engedélyezett a gyalogos átkelés, márpedig a budapesti éjszakai futások során minimum két hídon futottam át, szóval ez valahogy hozzátartozott a futáshoz és megfogadtam, hogy kerül, amibe kerül, én akkor is átfutok azon a nyavalyás hídon. Októberben alkalmam is nyílt ezt megtenni és ráadásul teljesen legálisan. Október 18-án került megrendezésre a 31. Eurázsia Maraton, ahol a maratoni táv mellett 8 és 15 km lefutására is lehetett nevezni. Azaz lehetett volna, mert mire megakadt a szemem a plakáton, lejárt a nevezési határidő. Azonban a 8 km-es FunRun-ra, nevezési díj nélkül (így chip, ergo időmérés nélkül) is lehetett még regisztrálni egészen a startig. Így adódott, hogy 2009 októberében átfutottam Ázsiából Európába, Ázsiában még esett, az európai oldal pedig ugyan felhős volt, de itt-ott csak áttört a nap. És ott sem voltam egyedül! Az egyik belga lakótársam kijött a hídra fotózni és az egyik német cserediákkal úgy féltávnál egymásmellé keveredtünk, onnan egymást bíztatva folytattuk.

Az ország egyik legjobb egyetemén volt szerencsém tanulni a félévben, a Bogazici-n, ami a legrégebbi amerikai felsőoktatási intézet volt az Államokon kívül. Ma már állami egyetem, de amerikai gyökerei nem csak egyes épületeken, hanem a diákéletben is fellelhetők. Rengeteg diákszervezet alakult a különböző érdeklődésű hallgatók tömörítésére, ezek pedig minden félév elején amolyan diákszervezeti börzét tartanak. Itt találkoztam a Sports Committee-vel. Heti három edzést tartott egy hivatásos edző, ebből mondjuk a keddit alapból ki kellett hagynom, mert órám volt, a szombat délelőtt Erasmus-on nem épp egy edzésre alkalmas időpont, úgyhogy csak a csütörtök maradt, amikor viszont 3 órával az edzés előtt már végeztem. Hát kimentem az egyetemi futópályára (az egyetlen általam ismert, futásra alkalmas pontja a városnak) és az első edzés után többnyire magam futottam. Városi futások és szigetkörök után a 400 méteres pálya nem a legvidámabb dolog. Úgyhogy odakint egy kicsit ellustultam, és ez a török édességekkel együtt elég veszélyes. Az első szigetkörömre még február végéig várnom kell, ugyanis akkor megyek haza, ergo csak akkor tudom lemérni, mennyit romlott a teljesítményem, de az edzéstervem megvan. Addig és onnantól is. A legközelebbi verseny, a 30. Berlini Félmaraton március utolsó vasárnapján. Ezt még szeretném beilleszteni a szekszárdi elé.

Nagyot fordult velem a világ az elmúlt egy évben, megrögzött anti-futóból, megszállott futó lettem. Első körben az európai fővárosok és a szekszárdihoz hasonló, érdekességek vonzanak, aztán pedig – bár ez tényleg a távoli jövőbe mutat – egyszer megpróbálkozom egy maratonnal is.

A Borvidék Félmaratonról az egyik szekszárdi barátom hallott, aki rögtön szólt – „ha már futóbolond lettél”. Azonnal felkeltette az érdeklődésem, hiszen Tolna megyéből származom, ott nőttem fel, Szekszárdhoz is több kellemes emlékem kötődik – nyelvvizsga, helytörténeti verseny és persze barátok. Az útvonal nagyon ígéretes, ebben a környezetben futni biztosan maradandó élmény lesz. Mondjuk az emelkedők miatt kicsit megvariáltam az edzéstervem. Innentől kicsit több emelkedőt fogok célba venni innentől, lépcsőzöm, meg az eddig előszeretettel hanyagolt futókirándulásokat is meg kell ejtenem. Ami a frissítőpontokon kínált borokat illeti, meg kell mondjam, hogy bár nem vagyok jellemzően boros, a jó bort nem vetem meg. De úgy gondolom, a borozást majd a célbaérés után ejtem meg a barátaimmal.

A szekszárdi tanyák

Szekszárd városában a szőlőtermelés és a borászat már a 18. században meghatározó volt – ekkor már a lakosok nagy többségének saját szőlője és saját bora is volt. Sokáig tartotta is magát a mondás a városlakók között (és talán még most is vallják jópáran): nem is szekszárdi az, akinek saját szőlője nincsen. A szekszárdi bor minőségének megítélése a kezdetekkor még nem volt egységes, volt rossz is, jó is – azonban mindenképpen tény, hogy a helyi apátsági uradalom borkezelési eljárásai utat mutattak a helyi bortermelőknek is, ez pedig a minőségi borászat útjára vezette a szekszárdi borászatot.

Aki nem a város lakója, nem biztos, hogy tudja: a történelmi belvárosban, a vármegyeháza alatt egy pincerendszer terül el – ezt még az uradalom ásatta és ez Szekszárd legrégebbi, még ma is használt pincészete. A 18. század második felében a város területén elkezdtek szaporodni a tanyák (pincék és présházak), melyek közül jónéhány még ma is megtalálható: a város ugyanis úgy terjeszkedett, hogy ezeket a pincesorokat beolvasztotta magába, így a város bármelyik részén is járunk, találkozhatunk régi pincék maradványaival. Jó példa erre a Fürdőház, Kadarka, Bethlen utcai pincesor, hogy csak néhányat említsünk.

A Szekszárdon átutazónak – akár csak autóval átsuhanónak is érdekes lehet a Baktai pincesor. A déli városrészben, az alsóvárosi temetővel szemben, lakótelepi házak között húzódik meg a néhány hagyományos, nádfedeles épület, közvetlenül a főút mellett és azt mondják, a város legjobb minőségű szőlői termettek itt egykoron. A régi pincéke ma már nem őrzik eredeti funkciójukat, de az egykori Bakta-hegyi hangulatot segítenek felidézni.

A város egyik leghosszabb pinceutcája a Kadarka utca volt, itt még ma is sok présházat találhatunk. Ezen a soron található Szekszárd egyik legrégebbi gazdasági épülete is, ami – a hagyomány szerint – még a 18. század második felében épülhetett. Az épület, megjelenését tekintve a barokk uradalmi cselédházak típusába sorolható, és sajnos manapság eléggé elhanyagolt állapotban van.

Vannak azonban olyan egykori présházak is, amelyeken az avatatlan szem nem is veszi észre egykori funkcióját. A Palánki hegyen, Budapest felől a városba érkezve jól látható helyen áll a Schallenbergerek egykori présháza. A tolnai eredetű gazda az újvárosi templom építésének idején emelte a présházat, az ottani munkások közreműködésével. Stílusa ezért is lett olyan, mint   Petschnigg többi városban álló épülete. (Zsinagóga, újvárosi templom). Az épület ma lakóház.

Az Első Borvidék Félmaraton versenyzői az egykori pincék, présházak közül több mellett is elfutnak majd  – verseny közben is érdemes egy-egy pillantást vetni a régi és újabb épületekre, a szekszárdi bor szülőházaira.